Néhány vers, vagy részlet nagy költőktől, azok közül, amelyekkel valamiért nem versenyeznék.
Felsorolás
f1 Petőfi Sándor: Szeretlek, kedvesem
f2 Vas István: Ljubomira (részlet)
f3 Heinrich Heine: Énekek éneke
f4 Johann Wolfgang Goethe: A kedves közelléte
f5 Petőfi Sándor: Reszket a bokor mert
f6 Juhász Gyula: Szerelem?
f7 Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú
f 1) A szerető férfi vallomása, a szeretett nőhöz
Petőfi Sándor: Szeretlek, kedvesem
„Szeretlek, kedvesem,
szeretlek tégedet,
szeretem azt a kis
könnyű termetedet,
fekete hajadat,
fehér homlokodat,
sötét szemeidet,
piros orcáidat,
azt az édes ajkat,
azt a lágy kis kezet,
melynek érintése
magában élvezet.
Szeretem lelkednek
magas röpülését,
szeretem szívednek
tengerszem-mélységét,
szeretlek, ha örülsz
és ha búbánat bánt,
szeretem mosolyod
s könnyeid egyaránt.
Szeretem erényid
tiszta sugárzását,
szeretem hibáid
napfogyatkozását.
Szeretlek, kedvesem,
szeretlek tégedet,
amint embernek csak
szeretnie lehet.
Kívüled rám nézve
nincs élet, nincs világ,
te szövődöl minden
gondolatomon át.
Te vagy érzeményem
mind alva, mind ébren,
te hangzol szívemnek
minden verésében.
Lemondanék minden
dicsőségrül érted
s megszereznék érted
minden dicsőséget.
Nekem nincsen vágyam,
nincsen akaratom,
mert amit te akarsz,
én is azt akarom.
Nincs az az áldozat,
mely kicsiny ne lenne
éretted, hogyha te
örömet lelsz benne.
S nincs csekélység, ami
gyötrelmesen nem sért,
hogyha te fájlalod
annak veszteségét.
Szeretlek, kedvesem,
szeretlek tégedet,
mint ember még soha,
sohasem szeretett!
Oly nagyon szeretlek,
hogy majd belehalok,
egy személyben minden,
de mindened vagyok.
Aki csak szerethet,
aki csak él érted:
férjed, fiad, atyád,
szeretőd, testvéred,
és egy személyben te
vagy mindenem nekem:
lyányom, anyám, húgom,
szeretőm, hitvesem!
Szeretlek szívemmel,
szeretlek lelkemmel,
szeretlek ábrándos
őrült szerelemmel!…
És ha mindezért jár
díj avagy dicséret,
nem engem illet az,
egyedül csak téged.
A dicséretet és
díjat te érdemled…
Mert tőled tanultam
én e nagy szerelmet!”
f 2) Párt találás boldogságáról összegzés (részlet)
További részletek: http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?docId=0000016218&secId=0001215418&mainContent=true&mode=html
Vas István: Ljubomira (részlet)
„…
És valaki megint csodát
tudott művelni bennem,
és van, újra van a világ
és van benne hova lennem.
Mert ennyi csak, szeretsz és szeretlek,
milyen egyszerű ez, tényleg,
és mindegy, hogy tetted vagy tetetted
az örök átlényegülésnek. …”
f 3) Férfi nőt csodálása hasonlatokkal, bensőségesen sikamlós utalásokkal:
Heinrich Heine: Énekek éneke
Az asszony teste költemény,
mit különös ihletésben
irt be a természet csodás
emlékkönyvébe az Isten.
Igen! az ihlet szállta meg
s ringatta teremtő lázba,
s a merev, lázadó anyagot
művészileg leigázta.
Valóban, énekek-éneke
az édes asszonyi forma,
és mintha minden karcsú tag új
csodás-szavú versszaka volna.
Óh milyen isteni eszme ez,
a fehér nyak – hattyú-ringás!
hol a fürtös főgondolat,
a büszke fejecske, hintáz.
Két bimbó epigrammai élt
varázsol a mell csúcsára
s mily édes köztük a szigorú
sormetszet harmóniája!
De leginkább plasztikus hatást
a csípők stílusa ér el,
s a közbevetett helyecske se rossz
a fügefalevéllel.
S nemcsak elvont poéma ez:
húsa-vére van a dalnak,
keze-lába van; csókol, nevet,
s csengőn rímelnek az ajkak.
Valódi költészet lehel itt!
Báj minden fordulatban!
S a dalnak s nőnek homlokán
a tökélynek bélyege rajt van.
Dicsérlek téged, óh uram,
s előtted a porba hajlok:
mi mind csak kontárok vagyunk
melletted, mennyei dalnok!
Dalodnak szépségeibe
hadd merülök áhítattal:
tanulmányozni nem szűnök azt
sem éjszaka, se nappal.
Igen! éjjel-nappal azt tanulom,
az időt is szánva mástól,
s lábszáram egyre vékonyodik
a sok-sok tanulástól.
f 4) A következőből nem derül ki, vajon miért és meddig vannak egymástól távol, a talán csak egyoldalúan feltételezett lelki közelségben:
Johann Wolfgang Goethe: A kedves közelléte
Fordította: Szabó Lőrinc
„Rád gondolok, ha nap fényét füröszti
a tengerár;
rád gondolok, forrás vizét ha festi
a holdsugár.
Téged látlak, ha szél porozza távol
az utakat;
s éjjel, ha ing a kis palló a vándor
lába alatt.
Téged hallak, ha tompán zúg a hullám
és partra döng;
a ligetben, ha néma csend borul rám,
téged köszönt.
Lelkünk egymástól bármily messze válva
összetalál.
A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára.
Oh, jössz-e már?!”
f 5) Visszaemlékezés a végén találgatós lezárással
Petőfi Sándor: Reszket a bokor mert
Reszket a bokor, mert
Madárka szállott rá.
Reszket a lelkem, mert
Eszembe jutottál,
Eszembe jutottál,
Kicsiny kis leányka,
Te a nagy világnak
Legnagyobb gyémántja!
Teli van a Duna,
Tán még ki is szalad.
Szivemben is alig
Fér meg az indulat.
Szeretsz, rózsaszálam?
Én ugyan szeretlek,
Apád-anyád nálam
Jobban nem szerethet.
Mikor együtt voltunk,
Tudom, hogy szerettél.
Akkor meleg nyár volt,
Most tél van, hideg tél.
Hogyha már nem szeretsz,
Az isten áldjon meg,
De ha még szeretsz, úgy
Ezerszer áldjon meg!
f 6) Késői (koros) mélázó szerelemről:
Más vélemény szerint: A hitvesi költészet egyik legszebb darabja a magyar irodalomban. Házasságának 6. évében írta.
Juhász Gyula: Szerelem?
Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
mint alkonyég felhőjén, mely ragyog,
És rajta túl derengő csillagok.
Én nem tudom mi ez, de édes ez,
Egy pillantásod hogyha megkeres,
mint napsugár, ha villan a tetőn,
holott borongón már az este jön.
Én nem tudom mi ez, de érezem,
hogy megszépült megint az életem,
Szavaid selyme szíven simogat,
Mint márciusi szél a sírokat.
Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen
Ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem!
f 7) A kedves iránt érzett szerelemről, a pillanat varázsával
Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú
Előttünk már hamvassá vált az út
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.
Illattá s csenddé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szívembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le
S lombjából felém az ő lelke reszket?
Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek, –
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szívembe visszatér,
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!